*** a teljes vers az ez alatti bejegyzésben olvasható ***

Két napja forgatom magamban ezt a verset. Újra és újra elolvastam, felidéztem, megrekedtem egy-egy során. Mostanra úgy érzem, hogy sikerült megemésztenem.

Bár azt gondolhatnánk, hogy egy dal a boldogságról című vers, valami olyan dicsőítő zenemű lesz, amely szinte belénk énekli majd a boldogság gyönyörűségét, átjárja és feltölti vele a porcikáinkat. De ezt a verset Ady írta, így nem ez lesz:

 „Üzen a szomorúság, Valómnak ez az ódon haditársa:”

A szomorúság az egész versben pozitív tulajdonságokkal van felruházva. Az első két sorban haditársként jelenik meg, aki ott van velünk a bajban, a nehéz időkben. Azzal, hogy ódon haditársnak nevezi, az én olvasatomban arra utal, hogy már régóta kíséri útját.

„S van ize a szomorúságnak.”

Mondja az utolsó versszakban. Ha valaminek íze van, ahhoz bizonyára valami finomat képzelünk, még ha ez a szomorúsággal párosítva furán is veheti ki magát. Gondoljunk bele, ugyanígy van ez az illat szónál is, amelyhez szintén pozitív érzeteket párosítunk. (Ellentétben a szaggal, ami általában valami kellemetlenre utal.)

Ha valaminek íze van, annak általában JÓ íze van. Gondoljuk csak ízes élet szóösszetételre. Itt sem szükséges elé tennünk, hogy JÓ ÍZŰ élet. Egyből pozitív benyomást tesz ránk így magában is. És valóban. A szomorúságnak tényleg van íze. Néha keserű, néha savanyú. De van olyan is, hogy a szomorúságnak zamata van. Szinte jól esik megélni, benne lenni, alámerülni. Ebben a merülésben mindig ott van a felszínre térés gondolata, az új lélegzet, ami után minden megváltozhat. A szomorúságban benne van a boldogság lehetősége, ez adja meg az ízét.

Érdekes, hogy míg a szomorúságot, mint szinte valami jószerűt szerepelteti a költő a versben, addig a boldogságnak e közben pedig végig negatív felhangja van. Egy kicsit mindig borsózik tőle a hátam, ahogy szóba kerül. Ahogy azt az utolsó versszakban írja, a „boldogság mindig másnak rettenetese”.

„Gondoljatok mindig másra, Ti, gyanítók,

Boldogság-gyanítók.

Másokra lesett Éhes, irigy órák

Vetették ki a boldogság adóját

Szegény ártatlanokra,

Boldogtalan ártatlanokra.”

Ezt a másfél versszakot érdemes egyben elemezni.

A Boldogságot csak gyanítjuk. Nem értjük, nem tudjuk, nem ismerjük, nem éljük meg. Csak gyanítjuk.

Leskelődve próbálunk meg rájönni, hogy mi is lehet az. (Nekem, itt és most, 2015-ben erről egyből a Facebook ugrik be, ahol mást se láthatunk, csak szép, boldog, okos ismerősöket. Hol vannak az álmos, kedvetlen, szomorú, síró szemű fényképek? Hol vannak a veszekedés közben készített selfiek? A boldogság – a hírfolyamot nézve legalábbis úgy látszik - a másiknak MINDIG meg van, míg nekem csak néha/ritkán/soha? Hogyan lehetséges ez? Hogy csinálják?)

Éhesek vagyunk (mert éhezünk a boldogságra) és irigyek (hiszen másnak meg van az, ami után mi csak leskelődhetünk). Mi szegény, ártatlan boldogságkeresők vagyunk (Hogy is lehetne elítélni valakit aki csak a boldogságot keresi?), akik erejükön felül fizetik meg az árát annak, hogy csak át szeretnének élni valamit, amiről azt feltételezik, hogy jó. Jó lesz nekünk, jót tesz velünk.

Erről persze egyből eszembe jut a státusz verseny. (Amiről érdemes lesz egy külön bejegyzést írni.)

„Jó, mert süt a Nap,

Felhőzik a felhő

S tán kicsi, furcsa szerencsével eljő

A Holnap,

A Mánál mindig külömb Holnap.”

Aztán végül csak jól megy minden tovább, a maga módján, ahogy annak lennie kell („süt a Nap, Felhőzik a felhő”). Ha szerencsénk van (Hiszen ahogy az élethez, úgy a holnapi naphoz is szerencse kell. „Az a baj, hogy azt hiszed, hogy van időd.”  - Buddha) eljön egy új nap. Egy másik nap, ami a mainál különb lehet, mert új lappal indítunk. A korábban említett szomorúságban való elmerülés utáni felszínre bukkanás ez. Az első lélegzetvétel a fuldoklás után.

„Jó, hogy jó a Jó

S van ize a szomorúságnak.

Ám a boldogság mindig másnak

Rettenetese,gyanu-vád,

Gyanu, vád." 

Hiába várnánk a címet olvasva fordítva: a szomorúság itt valami ízes, a boldogság pedig valami rettenetes élményszerűséget jelent.

A boldogsággal mást gyanúsítunk, mást vádolunk. Itt a két szó (gyanú és vád), szó szerint összekapcsolódik a kötőjellel, kifejezve a két érzelem egyben járását (a gyanúval mindig jön a vád, vád mögött mindig ott áll a gyanú).

A boldogság gyanú. Valami sejtelem, feltevés. Egy érzés, amit mi csak gyaníthatunk, ahogy azt korábban írta, de nem ismerhetünk.

A boldogság vád. A vád ismét hasonló felhangú szó, mint az ízes volt. A vád az valami bűnös, rossz cselekedethez kötődik. Mintha azért nem lennék boldog, mert a másik az. Látni kell, hogy a boldogság nem egy adott űrtartalommal rendelkező üst, amiből mindenki merhet kedvére, egészen addig, amíg az ki nem ürül. És ha pont én érek oda az üres üsthöz, akkor gyűlölnöm kell a többieket, mert ők elvették a boldogságomat. Ha más boldog, a boldogságát nem tőlem vette el. Nem leszek jobban boldog attól, ha más boldogtalan!

Összességében a verset helycserés támadásként éltem meg a szomorúság és a boldogság jelentései, vélekedései között. Úgy érzem, ha nem másoktól szeretnék megtudni, hogy mi kell a boldogságunkhoz, ha erőnkön felül nem fizetnénk meg olyan árakat, amelyeket valójában nem engedhetünk meg magunknak, ha jól laknánk azzal, amink van, és nem éheznénk a máséra, talán megértenénk, hogy mi az: boldognak lenni.

Rávilágít arra is, hogy ne féljünk a szomorúságtól! Próbáljuk meg egy feldolgozási folyamat részeként tekinteni rá, lássuk meg benne a lehetőséget. Ha szerencsénk lesz, eljön a holnap, amikor újra próbálhatunk mindent. Csak egy kicsit máshogy… Egy kicsit „Ady-sabban”.