A halogatásról szóló cikkem önmagának esett áldozatul. Bár ez így nem is egészen pontos! Nem arról van szó, hogy halogatom a halogatást, hanem egyszerűen még nem álltak össze olyan minőségben a gondolatok, hogy elhozzam belőle a bereklámozott cikket. Ezt szoktam úgy hívni, hogy: becsúszott az emberi tényező! :)

A márciust egy bizonyára sokak számára ismerős, két napos, asszertív kommunikációs tréninggel búcsúztattam.

Itt és most nem a tréning tematikát szeretném levezetni, sokkal inkább gondoltam pontokba gyűjtve elhozni az általam elhozott tanulságokat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nekem nagy szükségem van arra, hogy megtanuljak nemet mondani. Bár a kifejezés roppant diszkomfortos a számomra, de azért kimondom: a sokszor "pali madárnak tűnő" hajlam kiirtása miatt kell megtanulnom a sarkamra állni. Alaptermészetemből kifolyólag túl könnyen tudok megbocsátani, túl elnéző vagyok, és nem érzem úgy, hogy vége van a világnak ha úgy hagyok el egy szituációt, hogy abban nem az én érdekeim érvényesedtek. Hazudnék ha azt mondanám, hogy ettől még sosem éreztem magam rosszul, de alapvetően ki vagyok békülve a természetemmel. Úgy tűnik, hogy a mai blabla...rohanó...blabla...globalizált...blabla világunkban az ilyen emberek segítségre szorulnak!

T1: Nem baj ha néha nemet kell mondanunk valamire.

És tényleg nem baj! Természetesen a jó ízlés határain belül, de alapvetően nem vagyok egy nemet mondó típus. Nem azzal szoktam kezdeni egy téma megoldását, hogy elgondolkodom rajta, hogy egyáltalán ezt miért (nekem) kéne megcsinálni? VISZONT. Néha lehet, hogy nem ártana elgondolkodnom azon, hogy egy adott dolognak nincs-e egy másik, egyszerűbb/ésszerűbb megoldása? Biztos, hogy szükség van a megvalósításra? Biztos, hogy jó az ötlet? És biztos, hogy úgy jó az ötlet, ahogy van? Biztos, hogy van rá kapacitás? Biztos, hogy AKAROM, hogy legyen rá kapacitásom? Ez utóbbi szerintem kulcskérdés! Illetve az is, hogy csak azért, mert valaki más találta ki és nem én (ilyenkor könnyebb meggyőződnünk a szükségszerűtlenségről) még nem biztos, hogy (úgy) jó az amit mond!

T2: Az "én üzenet" nehéz.

Az én üzentben arról számolunk be a másiknak, hogy mit okoz NEKÜNK a helyzet. Nem minősítünk, nem azt mondjuk meg, hogy mi mit feltételezünk a másik érzelmeiről.

Egyszerűsítve: "Szerintem ez téged egyáltalán nem is érdekel!" --> ROSSZ! Helyette: "Ettől úgy érzem, hogy Téged ez nem érdekel." --> Nem kellenek költői túlzások, félremagyarázások, szükségtelen puhítások sem. A tények kellenek, amennyire lehet tárgyilagosan, a magunk szemszögéből. Az, hogy a másik mit érez, hagyjuk meg neki, hogy eldönthesse. Hitelesen mindenki csak magáról tud beszélni!

Ehhez kapcsolódóan tanultam egy remek mondást egy Kollégámtól: "Ne jelentsd fel magad előre." :) IMÁDOM!

T3: Asszertívnek lenni nehéz (utólag azért sokkal könnyebb, idézem: "Na! Itt asszertívan azt kellett volna mondani, hogy...").

Egyelőre még csak ott tartok, hogy "Na, itt azt kellett volna mondanom, hogy...". De azt hiszem, ez már első lépésnek nem is rossz. :) Arra is rájöttem, hogy a (főként magánéleti) helyzetek olyanok mint az autóvezetés. Anno az oktatóm azt mondta, hogy az autóval meg lehet állni. És ha van egy olyan helyzet, amiben nem vagyok biztos, akkor inkább álljak is meg (persze a szükséges meggyőződések után, hogy megállhatok!), mielőtt balesetet okozok. Ezt próbálom most az engem érő szituációkban is kamatoztatni. Ha van egy helyzet amire nem tudok építő jellegűen (!!!) mit mondani, akkor inkább nem mondok semmit. Ennek egyébként a fordítottját is alkalmazom. Vannak dolgok amiket nem mondtam volna ki korábban, most viszont kimondom. Ebben még sok-sok gyakorlásra lesz szükségem!

T4: Nem fogom rosszul érezni magam azért, mert nem vagyok konfrontálódó !

A tréningen volt egy lány, aki rém érdekes módon megkérdezte tőlem, hogy ha nem az van egy szituáció végén amit én akarok, vagy legalább minimálisan nem érvényesedtek az érdekeim, akkor azt nem élem meg kudarcként? A szemeim biztosan elkerekedtek ahogy szoktak, és meglepődve válaszoltam, hogy nem. E közben őszintén sajnáltam őt, hogy ha ezeket a helyzeteket így éli meg. Harmadik X-es koromra rájöttem, hogy rengeteg olyan helyzet van, amin jobban esik csak túllenni, mintsem önzési párbajokat vívni, és ezzel meg húszszorozva a szituáció idejét, miközben a végkimenetel szempontjából a részletek teljesen érdektelenek. Nem, ezzel nem azt mondom, hogy mindent hagyjunk a másikra, és ne legyen önálló gondolatunk, kívánságunk vagy ha van azzal is hagyjunk fel. Csak ismerjük fel azokat a helyzeteket amikbe szükségtelen beleállnunk. = "a részletek teljesen érdektelenek."

Aztán a minap volt egy találkozóm, egy olyan barátnőmmel, aki szintén inkább az önérdek-érvényesítők táborát erősíti. Ő azt mondta, hogy ennyi szabadsága had legyen a munkahelyén belül, hogy néha ne kelljen megválogatnia (értsd irodai körülmények között), hogy mit mond egyik vagy másik Kollégájának. Ő ilyen típus. Ráhagytam. Nem kevertem össze az asszertívitást azzal, hogy el akarom mondani a véleményem azokról az emberekről, akiknek az a hitvallásuk, hogy "ők mindig megmondják amit gondolnak", meg "ami a szívükön az a szájukon". Bahh! Ezt hívják bunkónak (párdon!). És ha ezt most én is elmondtam volna Neki, akkor valószínűleg rájött volna, hogy miről beszélek, hiszen bizonyára Ő úgy mesélne a helyzetről, hogy "Mekkora bunkó volt a barátnőm amikor azt mondta, hogy csak azért, mert mindig elmondom amit gondolok egy bunkó vagyok!" --> Az asszertivitás álarca mögé bújva ne legyünk kéretlen megmondok! Ez nem erről szól!

Nem árulok el nagy titkot ha leírom, hogy a munkahelyén a legtöbb ember szolgáltat. Van aki a vállalaton belül és van aki azon kívül. Ha Ügyfelekkel, Partnerekkel dolgozunk, akkor teljesen egyértelmű, hogy finomnak kell lennünk és meggondoltnak. Ha Kollégákkal kell, hogy együtt dolgozzunk, akkor lássuk be, hogy ha mi vagyunk a szolgáltató szektor és pozícionáljuk is így magunkat. Pl. ne sértődjünk meg ha kérnek Tőlünk valamit!

Ezekből aztán rájöttem, hogy én nem nagyon szeretnék rájuk hasonlítani. Nem szeretném, ha minden helyzetet mániákusan úgy kellene lezárnom, hogy abból én is részesüljek legalább minimális szinten és nem szeretném, ha problémát okozna a disztingválás sem. Arra fogok törekedni, hogy egy adott helyzetet a lehető legoptimálisabban oldjak meg, ehhez elég magamtól megkérdeznem, hogy: biztos szükség van-e rám a helyzetben? Illetve, hogy a legjobb megoldási útvonalat kaptam-e meg ukázként? A többit pedig csinálom ahogy szoktam.