Klara reggelente soha nem emlékezett az álmaira. Szerette a teát tejjel es citrommal inni. Egyszerre mindig több könyvet olvasott és mindegyikről könyvjelző nélkül tudta, hogy éppen hol tart. A haja, ami egyebként élénk szőke volt, most szinte fehérnek látszott, ahogy a szomorúság kiszívta a színeit és elkente arcának vonásait. Barna szeme úgy besötétedett a haragtól, mint a nyúl ürege. Félnél leereszkedni az aljára. 

- Túl sokáig vártalak.- szólt bele a végtelenbe nyúló csendbe Klara es közben az arcán egy, a szemgödre fogságából szabadulni akaró könnycsepp menekült végig. 

- Nem jöhettem előbb. Időre volt szükséged, hogy újra láthass. - válaszolt halkan 'a hang', pedig csak ők ketten voltak a szobában nem kellett volna suttognia. - De azt hiszem még így is túl korán érkeztem. Nem állsz még készen. 

- Túl korán? Tudod, hogy hány éve várok rád? Istenem, ez annyira ciki. - és arcát a két összezárt tenyerével takarta el. - Mint valami idióta, jártam utánad a fárasztóan lehangoló pesti éjszakákat, a reggel illatú kávéházakat. - Mormogott hangja a kezeinek álarcából. - De ott is csak ugyanaz volt, mint bárhol máshol. Tök egyedül, szánalmasan magányosan ültem az asztaloknál és másra se tudtam gondolni csak arra, hogy megint lekéstelek. Tudod, hogy honnan tudtam ezt? - Emelte fel a könnyekbe merült arcát. - Onnan, hogy az illatod mindig ott szállt még a levegőben. A legrosszabb volt azt megtudni, hogy csak engem kerülsz, mert láttam rólad a fényképeket. Te és a nagyképű vigyorod… Mintha tudnál valamit, amit mások nem! Én e közben pedig azzal kínoztam magam, hogy velük miért vagy ott? Rólunk miért nincsenek képek? Szégyellsz engem? 

- Csak olyat kérdezz, amire hallani is akarod a választ. – Sóhajtott ’a hang’. - A képek egyébként nem fontosak. Bárki mellé oda állhatok egy pillanatra, az még nem jelent semmit. Sokan csak mondják, hogy ott voltam, pedig nem. De már én tehetek arról is, ha mások rólam hazudoznak? 

- Gyűlöllek. Menj el! - A szavak hangosan repültek ki Klara torkából.

- Ha ez így marad, el is megyek. Bárcsak tudnám, hogy miért hiszitek, hogy képesek lennétek élni nélkülem?- 'a hang' egyszerűen képtelen volt elveszíteni az önuralmát. 

- Miért beszélsz többes számban? Látsz itt másokat is? - A villámok hangosan csapódtak a szoba falához a lány szeméből. De nem érkezett válasz.  Azon gondolkozom, hogy mi olyan furcsa ebben a beszélgetésben? Klara annyira magányosnak tűnik, mintha csak magában beszélne. Sajnálom szegényt. És van még valami! A szag. A szobának szomorúság szaga van.  

- Tudod Klara nem az kéne, hogy legyen a lényeg, hogy hol vagy. Hogy egyedül vagy e, vagy másokkal. Nem is az, hogy mivel töltöd az időt. Hanem, amit közben érzel. Most is úgy sírsz utánam, mintha itt se lennék. Pedig itt vagyok! Nem fenyegetlek, de ha ez így marad, én hamarosan tényleg eltűnők az életedből. Nem tudok és nem is akarok veled harcolni.  

-  Minden annyival jobb volt mikor meg itt laktál velünk. - szakította félbe Klara - Aztán, ahogy mindenki elment, elmentél te is. Akkor lett volna csak igazan szükségem rád, de te cserbenhagytál. Könyörögtem, hogy ne menj, de te vissza se néztél. 

- Úristen, remélem, hogy ezt másoknak nem így meséled! Elmentek a többiek? Igen. Próbáltál bármit is tenni, hogy megvigasztalódj? Nem. Csak feküdtél és vártad, hogy az egyik ébredéskor majd valami más lesz, valami megváltozik, miközben a mozdulatlanságodat benőtte a penész. Vedd már észre, hogy a múlt nem olyan szép, mint amilyenre emlékszel. Hogy fantasztikus dolgok vesznek most is körbe, de ezeket összeszorított szemmel lehetetlenség lesz észrevenni. Csak akkor maradhatnék, ha kinyitnád végre a szemed és újra önmagad lennél. Ha nem másokat utánozva próbálnál meg megtartani, hanem ha rájönnél végre, hogy ki vagy és milyen vagy TE valójában, és e szerint kezdenél el élni. -  válaszolt ’a hang’ a Boldogság hangja. 

- De, hogyan…- Fordult volna Klara a Boldogság felé, de az már nem volt sehol. Nem várhat örökké arra, hogy észrevegyük.