Ma egy kicsit mindenbe belecsapok. Oscar díj bakizásba, kudarc önéletrajzba, a kudarc-esőkabátba, a Markov-láncba, a pszichés immunrendszerbe... Teszem mindezt azért, hogy bátorítani tudjalak Titeket arra, hogy próbálkozzatok!

Bizonyára Ti sem maradtatok le az idei év Oscar díj átadásáról és az azt körülvevő bakiparádéról. Nagyon nem irigyeltem a kialakult helyzetért a műsorvezetőt, Warren Beatty-t. Pedig nem is ő bakizta el a helyzetet, azóta már kiderült a szuper-kínos Oscar-baki rejtélye... Látva a zavarba ejtően kellemetlen átadási-átvételi-majd_újból_átadási jelenetet, - amit mivel tudtam, hogy mi lesz a vége, csak fél szemmel mertem nézni a youtube-on - arra gondoltam, hogy ha Warren Beatty túlélte ezt a szituációt, akkor ez tökéletes vígaszt fog számomra nyújtani az életem során akkor, amikor én is valami (remélhetőleg csak tized ennyire) kínos helyzetbe kerülök.

Ezért esik jól - na, nem a kárörvendő értelemben - látni, hogy bizony mások is hibáznak a nagyvilágban, nem csak én, nem csak mi, és ez elgondolkodtatott a bakikról és a kudarcokról.

Pont egy éve születtek meg az első nyilvános kudarc önéletrajzok (legalábbis in America). A kezdeményezés atyja, Johannes Haushofer a Princeton Egyetem egyik Professzora, aki elsőként hozta nyilvánosságra a blogján a magáét. A kutató állítása szerint, nagyobb figyelemre tett szert ezzel a CV-vel, mint az egész tudományos munkásságával. A Professzor az alábbiakkal indokolta a kudarc önéletrajz szükségességét:

 

"A legtöbb dolog, amit megpróbáltam megbukott, ezek a kudarcok általában láthatatlanok, míg a sikerek láthatóak. Ez talán olyan benyomást kelhet rólam, hogy nekem minden összejött. Emiatt, az emberek valószínűleg sokkal inkább hajlamosak a hibákat saját maguknak tulajdonítani, mintsem annak a ténynek, hogy a világ sztochasztikus (véletlen eseményeket szolgáltató)."

Ez egy baromi bevállalós és önfeláldozó kezdeményezés volt a részéről. Önfeláldozó, hiszen ahhoz, hogy egy ilyen mozgalom elindulhasson, valakinek szó szerint, fel kell áldoznia magát a látszólagos tökéletesség oltárán és ez számomra abszolút tiszteletreméltó.

Úgy tűnik azonban, hogy Haushofer majdhogynem hiába adta meg a kezdő lökést. Ötletét a kutatói világon túl nem igazán követték. Mi lehet ennek az oka? A professzorok bevállalósabbak lennének az átlagnál? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy valaki, aki professzor, már letett annyit az asztalra, hogy bátran hátra merjen fordulni és azt merje mondani, hogy igen, ezt és ezt elszúrtam?

És mi van velünk? Ha a kutatók is felvállalják a sikertelenségeket, ha  színészek, tv-s személyiségek is túlélik a nyilvános nehézségeket, akkor mi mitől félünk?  (Apropó, emlékeztek még Monica Lewinsky-re? Arra a Monica Lewinsky-re, akit 1998-ban hírbe hoztak az akkori amerikai elnökkel, Bill Clintonnal. Monica most már, mint szociális aktivista beszél az alábbi TED elődásban "A szégyen áráról", a megszégyenítés online kultúrájáról.)

Miért félünk próbálkozni?

Istenem, hány ismerősömtől és hányszor hallottam már azt, hogy nem pályáz meg egy állást, mert fél, hogy mi van akkor, ha nem veszik fel? Hát mi lenne... Ugyanaz, mint a másik 120 emberrel, akit szintén nem vesznek fel, mész tovább. Mit veszíthetsz azzal, hogy ha megpróbálod? Az e-mail ingyen van!

Sokan azért nem kezdenek életmódváltásba (dohányzás, étkezés, mozgás), mert félnek attól, hogy nem jutnak el az út végéig. És még egy sikertelen próbálkozást már nem bírnának el, mert az azt jelentené, hogy lehet, hogy tényleg sose tudnak majd változtatni magukon. Ha most sem sikerül, akkor lehet, hogy tényleg függenek valamitől? A cigarettától, az ételtől, az italtól, a TV-től?

Nem merünk angolul beszélni, mert félünk, hogy butaságot fogunk mondani, hogy nem jut eszünkbe a helyes igeidő (szerintem ez lehet a nyelvtanárok kedvenc kifogása) és félünk, hogy mit fognak gondolni rólunk a külföldi partnerek. Pedig lehet, hogy jobb és kedvesebb benyomást teszünk a próbálkozással, mint azzal, hogy ha feszült arccal csak hallgatunk.

Van a nem-próbálkozásnak egyébként egy ellenpólusa is. Bizonyára Nektek is van olyan ismerősötök, aki ha belekezd valamibe, akkor azt iszonyatosan hangosan és látványosan teszi. Majd, ha egy hónap múlva eszedbe jut (az egykori) dilije és rákérdezel, hogy na és, hogy haladsz a terveddel? "Ja, azzal? Ááá most nem vagyok abban az élethelyzetben, hogy arra tudjak koncentrálni." - legyint és már valami teljesen másról beszél. (Még szerencse, hogy akinek sikerültek a dolgai az életben, mindig ÉPPEN ABBAN az élethelyzetben volt, hogy a tervére tudott koncentrálni és semmi másra!) Az ilyen embereknek én a kudarc feldolgozási mechanizmusait irigylem veszettül. Olyan, mintha lenne rajtuk egy kudarc-esőkabát, mert - látszólag - minden lepereg róluk. 

Kézenfekvőnek tűnik azt hinni, hogy a kudarc elkerülését szó szerint kell érteni, tehát nem kell olyan helyzetnek még csak a közelébe sem menni, aminek minimálisan is sikertelenség szaga van.

Már sajnos nem tudom, hogy hol olvastam, de azóta is víz hangzik bennem ez a kérdés a téma kapcsán: Mi lenne, ha a gyerekek kedvét elvenné a kudarc? Soha nem tanulnánk meg felülni, felállni és beszélni?

És ilyenkor jön az, hogy jóóóó, de az természetes kudarc. A gyerekek ezt nem élik meg kudarcként és a helyzet megélése fontosabb, mint maga a helyzet. Tehát a professzoroknak, a gyerekeknek és a kudarc-esőkabátosoknak könnyű, mindenki másnak nehéz. Értem én! Nem akarok oldalakat írni Edisonról, és arról, hogy ha ő nem próbálkozik az izzószálakkal, akkor lehet, hogy még ma is a gyertyát fújnánk el elalvás előtt, mert ez nem egy szakdolgozat, de azért van ebben valami.

Ha már szakdolgozatokról, professzorokról és sztochasztikus kapcsolatokról beszélünk... Hallottatok már a Markov-láncról? Annak, aki nem készül matematikusnak is érdemes az alábbi sorokra emlékeznie ebből a folyamatból:

"Markov-tulajdonságúnak lenni röviden annyit jelent, hogy adott jelenbeli állapot mellett, a rendszer jövőbeni állapota nem függ a múltbeliektől. Másképpen megfogalmazva ez azt is jelenti, hogy a jelen leírása teljesen magába foglalja az összes olyan információt, ami befolyásolhatja a folyamat jövőbeli helyzetét."

Jaj, ez olyan nagyon szép!

Hogy kapcsolódik ez ide? Mit vigyünk magunkkal a Markov-láncból?

- Az, hogy mi történik a jövőben, nem a múlt történései határozzák meg, hanem a jelen állapot.

- A jelen állapot az, ami rendelkezik mindennel ahhoz, hogy befolyásolni tudja a jövőt.

(Kérném, hogy a Markov-lánc motivációs inputként való átalakítása miatt, ne akarjanak lemészárolni a matematikusok. Előre is köszönöm! :) )

Minden a jelenből indul ki, abból, hogy itt és most mit vagy képes és hajlandó megtenni a jövődért. Ha a múltban értek is kudarcok, sikertelenségek - ahogy mindenki mást is - az egy másik lapra tartozik. Ha tanulni tudtál a hibádból, akkor most itt az idő arra, hogy elővegyél egy új lapot és a leszűrt tanulságok mentén újra elkezdj próbálkozni! Ha úgy érzed, hogy segítségre lenne szükséged arra vonatkozóan, hogy átnézd, hogy hol tartasz most, milyen lehetőségek állnak előtted, akkor javaslom, hogy ide kattinva olvasd el a személyes SWOT analízisről szóló mySWOT bejegyzésemet, ami segíthet megtalálni a válaszokat amiket keresel.

Egyetlen módja van annak, hogy megszabaduljunk a kudarctól való félelmünktől az pedig az, hogy átéljük azokat. Ezután azt fogod látni, hogy a világ nem szűnt meg forogni, az emberek továbbra is dolgozni mennek hétköznap reggelenként, kávé folyik a kávéfőzőből és órákat kell várni, míg a fonodó villamosok egyik megállóból elindulnak a másikba. Tehát semmi nem változott!

De, hogy lehetséges ez? Hogy lehetséges az, hogy akkor is megyünk tovább, amikor az életben nehézségekkel találjuk szemben magunkat? Azt talán mindannyian jól tudjuk, hogy van a szervezetünknek egy immunrendszere, ami a különböző betegségek elleni védelemben segít át minket. És arról esetleg hallottatok már, hogy létezik ebből egy pszichés, vagyis egy lelki változat is, a pszichológiai immunrendszer? Bizony, a sebeinket nem csak az idő gyógyítja be, hanem a pszichológiai immunrendszer is ápolgatja. Segít abban, hogy megbirkózzunk az életünk egyensúlyát felborító történésekkel, majd elfelejtsük azokat, hogy az életünket, a negatív esemény előtti szintről - vagy azt az állapotot megközelítő szintről - tudjuk folytatni. Jó ha tudod, hogy a lelked is azon dolgozik, hogy Te mindig képes legyél a jelenből a jövőbe továbblépni .

Tudatosítsd magadban, hogy a tökéletes csak látszólag létezik. Ne engedd közel magadhoz azt a tévképzetet, hogy mások nem hibáznak, nem rontanak, nem terveznek újra. Nem biztos, hogy mindenkinek egyértelmű volt a felfelé vezető út.

Hagyd magad mások által inspirálódni! Igenis nézz fel arra, aki a saját értékítéleted alapján egy követendő példának számít. De ne hidd, hogy ahhoz, hogy eljuthass valahova, szerencsésnek kellett volna születned, ne hidd azt, hogy másoknak mindig minden könnyebb. Vannak, akik hihetetlen előnnyel indulnának hozzád képest az életben, mégsem jutnak belőle egyről a kettőre. És vannak, akik mérföldekkel mögüled indultak és már most annyival előtted járnak, hogy a lábnyomaik már eltűntek az útról. Nem csak az elméletben létező vagy nem létező lehetőségeink határoznak meg minket!

Próbálkozni félelmetes dolog? Igen!

A sikertelenséget okozó tényezőket lehet minimalizálni? Igen!

Állj meg, nézz körül, hogy hol tartasz most. Mik a lehetőségeid, az erősségeid, mikre kell oda figyelned, milyen nehézségek leselkednek rád, és ezek illetve a múltbéli tapasztalataid által tanultak alapján vágj bele! Próbáld meg!

És ne feledd, azért, mert most nem Te kaptad meg az Oscart az még nem azt jelenti, hogy amit alkottál az nem egy fantasztikus, maradandó dolog!