Ma arra jöttem rá, hogy milyen nehéz egy túlhajszolt nap után önuralmat gyakorolni. (JÉ!) Korábban is olvastam arról, hogy azért nem bízhatunk pusztán az akaraterőnkben, mert az fogyóeszköz. Elindul valahol talán 100%-ról a nap elején, és ahogy a nap végéhez érünk szép fokozatosan megfogyatkozik. Ez az oka, hogy miért este tépi fel a legtöbb diéta megcsaló a hűtőt, és állítólag ez az oka az esti "csak egy ital" típusú megcsalásoknak is. (PFÚJ.)

Én már délután cheateltem egy kicsit, ettem egy csokis kekszet. Na jó, nem egyet. Hármat!

Tudom, hogy nem szabad így hozzá állni, de majd az edzésen ledolgozom, de ez most kellett és pont. Nagyon hosszú és fárasztó napom volt, ami ráadásul nagyon kevés alvással indult. A délelőttöm egy merő káosz volt, ez csak azért nem hozott ki túlságosan a komfortzónámból, mert szerintem irigylésre méltóan uralkodni tudtam rajta. Ezért cserébe a délután folyamán kétségbeejtően felmérgesítettem magam azon, hogy 2 órányi munkám ment a kukába. Mondhatnám, hogy mások nemtörődömsége miatt, de mivel nem akarok rosszindulatú lenni, ezét inkább azt mondom, hogy mások figyelmetlenségének okán. Az irodában még tartottam magam, hiszen fáradtság ide vagy oda, professzionálisnak kell maradni! Még egy extra órát is ráhúztam a "műszakra", de aztán a forgóajtón kilépve megtapasztaltam az enerváltak mélyrepülését (inkább mély zuhanását). Hát, így lett ma randevúm a csokis keksszel.

A mai megfigyelési kihívásom* tanulsága, hogy az akaraterő valóban fogyóeszköz.

Bánjatok vele óvatosan!

*Azt hiszem, hogy az előző bejegyzésemben (UPDATE: amit véletlenül kitöröltem... a pótlólagos bejegyzést lásd e fölött a bejegyzés fölött) elfelejtettem megemlíteni, hogy egy kurzusnak hála, egy 10 napos megfigyelési kihívással próbálok javítani az írói érzékenységemen. Vagyis, minden nap - 10 napon keresztül - leírom, hogy mire jöttem rá/ mit figyeltem meg aznap.